Ahmedet is egy ilyen helyre vihették. Az interjúnk során régi lőszerrakodónak nevezte az épületet, ami mellett a teherautó hátsó ajtaja végül kinyílt. Majd azzal folytatta, hogy körülbelül négy vagy öt egyenruhás katonát látott a helyszínen, senki mást. „Ez egy elhagyatott csendes rész volt, ahol senkit sem zavart, hogy mi történik.” A katonák betessékelték őket az üresen tátongó térbe, és először is levetkőztették őket. Meztelenre, vagy alsónadrágra attól függően, hogy milyen kedvükben voltak. Majd egy krómnyéllel, amely Ahmed szerint egy régi seprűről származhatott, elkezdték verni a pucér embereket. „Nagyjából 10-15 percig verhettek minket egyenként, amíg rá nem szálltak a következőre.” Elmondása szerint ez így zajlott valamivel több mint egy órán keresztül, aztán bezárták őket egy 16 négyzetméteres cellába, ahol várhatták a többi sorstársat.

​

Mivel előnytelen lenne 10-20 emberrel megjáratni ugyanazt az utat minden három órában, és eleve jobb az ilyesmit a sötétben csinálni, a görögök inkább összegyűjtik az aznapi fogást, és együtt toloncolják őket vissza Törökországba. Ami jelenleg Ahmed számára azt jelenti, hogy legalább estig várniuk kell, még össze nem jön elég ember a fokozatosan szűkülő cellába. Arra a kérdésemre, hogy kaptak-e ez idő alatt bármilyen ellátást azt felelte, hogy amikor inni kértek a tiszt a cella wc-re mutatott, majd mosolygott.

​

Mint ahogyan azt feljebb is említettem, ezek az erőszakos kitoloncolások nem diszkriminálnak. Ez abban is megmutatkozik, hogy hiába mondhatja itt bárki, hogy ő szír és tényleg a menekültkérelme miatt jött, senki sem fog ettől meghatódni. Hiába szeretne valaki még csak az azonosítási központig telefonálni, nem fogják kapcsolni a többi migrációért felelős szervet. Az egyedüli amolyan bánásmódi különbségtétel, hogy az érkező gyerekeket és nőket nem szokás levetkőztetni és megverni (holott alkalom adtán ez is előfordulhat). Ez nyilván nem jelenti azt, hogy a nők normál esetben ne legyenek végigtaperolva, vagy a gyerekek ne legyenek kényszerítve arra, hogy nézzék, ahogyan elbánnak a szüleikkel. Ahmed például egy olyan esetet említ, amiben egy fiatal házaspárt együtt kaptak el és hoztak be. A férj balszerencséjére felesége egy görög tisztnek is megtetszett, aki alaposan végig markolta, amíg a férfit azzal a bizonyos seprűnyéllel verték a többiek. Amint meglátta, hogy mi történt, hátra szaladt, hogy lekeverjen a kollegának egy maflást, mire fel annak barátai úgy összeverték az embert, hogy Ahmed szerint több helyen is eltörhették a karját.

​

Egy korábbi interjúmban, amelyet 2021 nyarán Törökországban vettem fel, egy asszony, aki a súlyos betegségben küzdő fiát vitte a hátán, azt nyilatkozta, hogy amikor a görögök megtalálták őket, a tisztek ránéztek a bőrhámlással szenvedő fiára, és először kinevették őket, majd nekiálltak leköpni a fiút, aki szerintük érdemtelen volt az útra.

​

Ahmed esetében volt azonban még egy alak, akivel különös kegyetlenséggel bántak a tisztek.  Egy egyedül utazó férfiről van szó akiről minden bizonnyal azt feltételezhették, hogy csempész lehetett, és ezért még alaposabban összeverték és rugdosták a többieknél. Ahmed mindeközben már becslése szerint 60 emberrel állt a cellában. A szemérdekükért és hőérzetükért epekedő foglyoknak bedobáltak pár cuccot a korábbi a ruházatukból, hogy enyhítsék a kedélyeket. Ám a tréfa kedvéért alig páran kapják vissza a teljes felszerelésüket, így zömében pólókban és alsókban fagyoskodnak egymás mellett a decemberi alkonyatban. Elmondása szerint képtelenség megmondani, hogy mennyi idő telt el, amíg végül újra toporzékolni kezdtek a kollégák a cella körül, hogy bepakolják őket a következő úticélukhoz.

​

„Emlékszem, hogy irgalmatlan zajt csaptak a teremben, aztán ráncigálni kezdték az embereket, hogy induljanak kifelé. Kivezettek minket egy fedett rakodóterű kocsihoz, valami terepjáróhoz, és préselték az embereket befelé. Aki csak más irányba nézett, mint a föld vagy a kocsi, azt ütni kezdték.  Aztán körülbelül 10 percet utazhattunk amíg a folyóhoz értünk.”

​

A folyónál azonban nem további katonatisztek várták őket, hanem egy csapat fekete egyenruhába burkolt „maszkos-férfi”. Ezek a férfiak némelyest hasonló célból vannak jelen a határnál, mint a Wagner csapatai Afrikában és a Közel-Keleten. Beazonosíthatatlanok, és átvállalják a felelősséget.
Annyiban azonban eltérnek, hogy ezek a srácok nagyon távol állnak attól, hogy görögök lennének.

​

Szintén még a 2021-es interjúim során kezdtünk el egyre többet hallani ezekről a maszkos arcokról. Először mindannyian azt hittük, hogy ez igazából amolyan „business as usual”, vagyis továbbra is görög katonákról van szó, csak figyelnek a láthatóságukra a török partoknál. Azonban a tavaly megjelent Lighthouse Reports nyomozása további bizonyítékokkal hozakodott elő, amely azt bizonyítja, hogy valóban egyre elterjedtebbé vált más menekültek és bevándorlók alkalmazása a határ mentén. Ugyan korábban is voltak információink arról, hogy jelen van egy vagy két fordító, akik még a rendőrőrsön segítenek a kihallgatással, az azonban valóban nem több egy maximum 2 éves trendnél, hogy arab származású férfiak vannak felbérelve a munka legmocskosabb részére. Mindeközben nem egészen lehet tudni, hogy pontosan mivel lettek besorozva erre a szolgálatra. A Lighthouse szerint nyers erőszak és megfélemlítés, mások szerint egy okosabb quit pro quo van az ügy mögött (például huszonöt napos tartózkodási engedély Görögországban), megint mások szerint főleg azért maradtak, mert élvezik.  Bárki, aki az utóbbi évek alatt találkozott ezekkel a figurákkal, alá fogja támasztani, hogy akárhogy is tekeredik a sztori a színfalak mögött, nehezen lehetne a maszkos urakat meggyanúsítani azzal, hogy ők lennének ebben a helyzetben az áldozatok.

​

Még az imént említett kihallgatási segédek szerepe alatt is lehetett arról hallani, hogy egészen hamar sikerült felvenni az arab fordítóknak egyes autoriter jellegzetességeket, mint a zsarolás és a megfélemlítés. Egy 2022-es interjúmban például arról mesélt az akkori interjúalanyom, hogy „az arab” felnyittatta vele a telefonját és üzenetezni kezdett a húgával, akiről azt hitte, hogy a barátnője. A chatben olyan dolgokról mesélt, hogy éppen megaláztatja a pasiját, de ha küldene magáról pár fotót, lehet megkíméli a további gyötrelmektől.

​

Ahmed esetében sem viselkedtek kifejezetten kesztyűs kézzel az urak. „Amikor meghallottuk, hogy arabul beszélnek, azt hittük, hogy segíteni fognak, vagy legalább rendesebbek lesznek. De minél több kérdést tettünk fel, annál agresszívabbá váltak. Volt egy férfi, aki egyszerűen megkérdezte tőlük, hogy miért bánik úgy a sajátjaival, mint a kutyákkal? Na, ezt az illetőt is a földre teperték is utána tovább rugdosták”.

​

További érdekesség, hogy eddig az összes korábbi esetemben, még a rendőrőrsön kizsebelték az emberek pénzét a többi vagyontárgyukkal együtt. Itt azonban Ahmed arról mesélt, hogy csak a folyó mentén kezdték elvenni a maszkosok a pénzüket. Mármint azoktól, akiknek még valami megmaradt a ruhájukból. Szó sem róla, ez erősíti a quit pro qou-s narratívát, ám valamelyest kérdéses marad a számomra, hogy miért mondanának le a görög tisztek önként az extra pénzről.

​

Ahmed esetén azonban ez egyelőre keveset változtat. Azt is említette, hogy rajtuk kívül további kocsik is érkeztek még a helyszínre, és már valamivel több mint százan állhattak a partnál. Ezután viszont elindult a csónakázás. A maszkosok fokozatosan beültették az embereket a ladikba, majd kieveztek velük a folyó háromnegyedéig, ahonnan ugrani kényszerültek. Valamelyest tisztában lehettek azzal, hogy ekkora pushback felkeltheti a török hatóságok figyelmét is, ezért nem lenne szerencsés átvinni a kitoloncoltakat egészen a túlsó partig. Más okok miatt pedig nyilván hasznos módszere ez is az additív megfélemlítésnek.

​

A nagy volumenű mozgás azonban tényleg felkeltette a törökök figyelmét is, akik a saját katonai járgányaikkal várták a visszaérkezőket. Ahmed és a többiek pedig mit sem sejtve várták, hogy ez utánmi következik. A török hadtesttel folytatott tapasztalatok ugyanis végtelenül eltérőek. Hallottam már beszámolókat arról, hogy tábortűzhöz ültetik az embereket és takarókat hoznak a gyerekeknek, cserébe meséltek olyan fogadtatásról is, ami semmivel sem különb a görög oldalétól.

​

Ahmed esete valahol a kettő közötti technokratikus emberségnél állt meg. Először is mindenkit összegyűjtöttek a kocsikba, majd elvittek a legközelebbi központig, ahol nagyrészt békén hagyták az embereket. Egy kis idő után azonban itt is összehordtak elég fát a tűzhöz, és kabátokat kerítettek az ifjoncok számára. Az estének viszont még korántsem volt vége. Annak ellenére, hogy nem érték őket további megtorlások, nyilvánvaló lett, hogy jelenlétük probléma. Ráadásul olyan, amit a török hadsereg frenetikus kommunikációjából áthallva a lehető leghamarabb orvosolni kellett.

​

Tábortüzezéssel együtt sem lehettek tovább a központ környékén 1-2 óránál, amikor deja vu érhette az utazókat. Ismét zaj, ismét mozgolódás. Gyulladó motorok és nyíló hátsófülkék. Ideje volt újra meglátogatni az Evroszt. Ahmed emlékezete szerint, egy jóval hektikusabb és pillanatból adódóbb mozgósítás zajlott, mint a görögöknél. A folyóhoz érve viszont már értette ennek az okát. Itt ugyanis nem várt sem maszkos osztag, sem további összegyűjtöttek, sem bármilyen külső tiszt, aki vezényelte volna a folyamatokat. Cserébe egy fáradtan cigarettázó halász, aki borzalommal figyeli az egyre több kiszálló utast. Bizony, a török hadsereg firmánya kapott a lehetőségen, és talált a beépített araboknál is kevesebb feltűnést keltő opciót. Ahmed szerint körülbelül nyolcszor térhettek a két oldal között, mire mindenki átért, és a lassan lenyugvó hangzavar után már csak a szél morajlott a környező fákban.